|
Az Ipoly Erdő Zrt. által kezelt két nagy tájegység meghatározó tájföldrajzi adottságairól, a Börzsönyt és a Cserhátot kialakító és ma is formáló tájalkotó erőkről és elemekről, az alábbiakban Lengyel László és Nagy László (Ipoly Erdő Zrt.) segítségével igyekszünk részletes, de egyben átfogó jellegű képet adni. A Börzsöny Földrajzi helyzete  A 600 km2 kiterjedésű középhegység az Északnyugati-Kárpátok belső vulkáni övezetének legnyugatabbi tagja. Az Ipoly folyó völgye és a Nógrádi-medence felől, a viszonylag alacsonyabb relatív magasságú térszínekből kiemelkedő, sűrűn tagolt hegyvidék tájhatárait több oldalról is folyóvizek rajzolják meg. Északon a nagy részt magyar-szlovák államhatárt is alkotó Ipoly folyó, míg nyugaton a kanyargó folyóvölgy felett emelkedő dombsági jellegű hegylábi zóna képezi a hegység határát. Délen a Duna hegyek közé szorított dunakanyari áttöréses völgye, míg keleten - a Cserhát felé már átmenetet jelentő - Nógrádi-medence zárja le a börzsönyi hegyek hullámzását.
Földtani felépítése, földtörténeti múltja Az Északi-középhegység nyugati bástyáját jelentő Börzsöny, hazánk harmadik legmagasabbra emelkedő, de viszonylag kis alapterületű hegysége. A meredek gerincek, bércek, hegyoldalak, kis kiterjedésű hegyközi medencék, illetve különálló kúpok jellemezte vadregényes táj, egy bonyolult fejlődésű ősvulkán együttesének maradványa. A Budapesttől alig karnyújtásnyira régóta inaktív, de egykor heves kitöréseket produkáló vulkán alussza évmilliós álmát. A nagy részt természetközeli zárt erdőállományokkal borított hegyoldalak ma legmagasabbra a Csóványos 938 méteres csúcsában emelkednek. Ez a magasság azonban nem is sejteti az év tízmilliókkal ezelőtt majd jó 500 méterrel magasabb központi tűzhányóépítmény eredeti méreteit. A több ciklusú és változatos vulkáni tevékenység már 14 millió éve befejeződött, s az azóta kitartóan dolgozó külső erők (szél-, víz- és fagyerózió) mára felszabdalt domborzatú vulkáni romhegységgé pusztították le e tájat. „Vulkánkalendárium"  A hegység első kitöréstermékei az ú.n. Diósjenő-Ógyalla szerkezeti vonallal kettéosztott aljzat fölött évtízmilliók során létrejött üledékgyűjtő medencében rakódtak le. A mélységi aljzat északi részét a felvidéki Vepor-hegységhez tartozó idős, metamorf képződmények, déli részét pedig, a Dunántúli-középhegységgel rokon karbonátos kőzetek építik fel. Az erre települt üldékes kőzetek a későbbi vulkáni kitöréstermékek feküjének tekinthetőek. Az egykor itt hullámzott sekélyvízű oligocén-miocén tengerek ősmaradványainak egyik legszebb tárháza az Ipolyhoz kifutó Honti-szakadék, melyben az areális leöblítés (pl. csapadékvíz) által kipreparált keményebb agyagkőpadok több centiméter nagyságú kagyló- és csigavázak tömegét tárják elénk. A tűzhányó tevékenység - az alpi hegységképződés részeként - a kárpát-pannon térséget kialakító lemeztöredékek mozgásának volt a következménye. A mozgás a miocén eleje táján fejeződött be. A Börzsöny térsége már a mai helyén lehetett, amikor az igen aktív és majd két, két és félmillió évig tartó vulkanizmus (kb. 16 millió évvel ezelőtt) megkezdődött. Az elsődleges képződmények alapján rekonstruálható, hogy a vulkáni működést heves, robbanásos kitörések jellemezték, melynek során a gyorsan kiürülő magmakamra beszakadt és nagy kiterjedésű, körkörös peremű mélyedés, kaldera keletkezett. Az utólagos tektonikai, szerkezeti mozgások azonban megnehezítik a kutatók számára ezek pontos számának és helyének behatárolását. A Déli- és a Nyugati-Börzsönyben a táj meghatározó felszínformái a kisebb, 400-600 méter magas vulkáni kúpok. Ezek legnagyobbrészt lávakőzetekből állnak,s az alapos kőzettani vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy elsősorban kiömlési kőzetek építik fel e tájformákat. Ezek olyan változatos összetételű, eredetileg sűrűn folyó lávák voltak, amelyek meredeken feltornyosulva lávadómokat vagy dagadókúpokat hoztak létre. A lávadómok java része (pl.: Koppány- és Galla csoport, Csák-hegy) a föltételezett nagy kalderaperem környékén jöttek létre. Ezért e formák még ott is, ahol a kaldera valószínűleg a mélybe zökkent, az ősvulkán  hajdani peremét jelezhetik. A lávadómok keletkezésének vége felé hidrotermális tevékenység ment végbe, mely folyamathoz nemes- és színesfém-ércesedés kapcsolódott. Az egykor jelentős mennyiségű aranyat és ezüstöt - amelyekből nyomnyi mennyiség mindmáig megmaradt -, valamint az ólomércet főképp a XIV. században bányászták. 1795-ben pedig Kitaibel Pál egy Nagybörzsöny környékéről származó ércmintából írta le a tellúr nevű elemet. A vulkáni működés méltó záróakkordja a Magas-Börzsöny felépülése volt. Habár már Cholnoky Jenő is „egyetlen nagy vulkán romjáról" tett említést, az ötvenes években a legtöbben tagadták az elsődleges vulkáni formák létét. Csak a hatvanas évek végén Erdélyi János, Pantó Gábor, majd Pantó György elevenítették fel ezt a tézist. Ők a központi mélyedést "robbanásos" vagy "beszakadásos" kalderaként írták le. Később Balla Zoltán a központi udvart, mint egy "eróziós kráter" maradványát aposztrofálta és magát az eredeti vulkánt is rétegvulkánként rekonstruálta. Az újabb terepi paleovulkanológiai kutatások azonban már lávadóm-működésről tesznek tanubizonyságot. E kutatások alapján mintegy 1400 méter magas, több kitörési centrumú dómegyüttes alkotta vulkán körvonalazódik. A több kráterből kialakult dómegyüttes központi udvara már a kitörés közepette tágulhatott, „kalderásodhatott". Ebben fő szerep juthatott egy hatalmas lejtőösszeomlásnak, amely a kaldera nyugati részét (a mai Nagy-Pogány-hegy környékét) lealacsonyította.(Karátson Dávid et al. kutatásai nyomán)
A hegyvidék kistájai  A Börzsönyt az eltérő értelmezésű tájföldrajzi megközelítések három vagy négy kistájra osztják fel, attól függően, hogy önállóan kezelik-e a vulkáni kúpokkal jellemzett Nyugati- vagy más néven Délnyugati-Börzsönyt. A hegyvidék központi része a Magas-Börzsöny, melyet északon a Kemence-patak, nyugaton az Ipoly folyó völgye, délen a Hosszú-völgy-Kóspallagi-medence-Szokolyai-medence vonal, keleten a Nógrádi-medence határol. A legmarkánsabb geomorfológiai eleme, a 12 km hosszúságú, ÉNy-DK, majd ÉK-DNy-i irányú főgerinc, mely a Godó-vártól(574 m), a Csóványoson(938 m), Nagy-Hideg-hegyen(864 m) át, a Nagy-Inóc(826 m)-Kis-Inóc (683 m) dél felé lealacsonyodó impozáns tömbjéig tart. A Magas-Börzsöny vulkáni kalderáját átréselő Csarna-patak szűk völgyét nyugatról szinte bástyaként kíséri, a Kemence és Nagybörzsöny között húzodó, É-D-i irányú, 8 km hosszú Nyugati-gerinc. Legmagasabb kiemelkedései a Holló-kő(685 m), a Vár-bükk(743 m), Lófarú(726 m), és a Magyar-hegy(714 m). E két gerincvonulat zárja közre hazánk egyetlen vulkáni eredetű középhegységi katlanát, melynek meghatározó tájképi eleme a főgerincből, a Fekete-völgy felé radiálisan összetartó patakok vize által felszabdalt bércek és völgyek sokasága. A Kemence-patak Ny-K-i irányú völgye választja el a Központi-Börzsönytől, az attól északra elterülő Északi-Börzsönyt. E táj jellegzetes felszínalaktani formája a Kemence-patak és a Nagy-völgyi-patak között húzódó Hegyhát vonulata, melynek jelentősebb kiemelkedései a Lopona-fő(545 m), a Bugyihó(634 m), Oszlopófő(600 m) és a Csurgó-fejezet(617 m). A Nagy-völgytől északra, az Ipoly felé fokozatosan lealacsonyodó, erősen felszabdalt domborzatú, kisebb tszf. magasságú hegyvonulatok jellemzik a tájat, melyek a Börzsöny legkevésbé bolygatott területei közé tartoznak. A Magas-Börzsönytől a Szokolyai-, Kóspallagi-, Márainosztrai-medencék választják el a Déli-Börzsönyt, melyet nyugaton a Bőszobi- és Medresz-patak völgye, keleten a Katalin-völgy míg délen a Duna határol. Az alapvetően kis átlag magasságú terület legimpozánsabb hegycsúcsai, a Szent-Mihály-hegy(484 m)-Hegyes-tető(482 m) Dunakanyar felé meredeken mélybe zökkenő hegycsoportja. A Bőszobi- és Medresz-patakok völgyétől nyugatra elterülő, északon a Hosszú-völgy, nyugaton az Ipoly folyó völgye és délen a Duna által határolt Nyugati- vagy Délnyugati-Börzsöny, a páratlan és eltérő jellegű tájképi értéket jelentő, önállóan kiemelkedő vulkáni kúpok nyomán, megérdemelné a külön kistájbesorolást.A jelenleg érvényes tájföldrajzi nomenklatúra azonban a Dél-Börzsönyhöz sorolja. E terület legszebb hegycsúcsai a kettős kúpú Nagy-Galla(479 m), a Nagy-Koppány(549 m), illetve a Nagy-Sas-hegy (609 m)-Sós-hegy(584 m)-Kopasz-hegy(539 m) vonulat.
Éghajlat  A hegység makroklimatikus viszonyai alapvetően megegyeznek az Északi-középhegység magasra kiemelt tagozatainak (Mátra, Bükk, Zempléni-hegység) általános éghajlati alapvonásaival. A Kárpátok közelsége, a relatív északi földrajzi helyzet, a tengerszint feletti magasság növekedésével csökkenő hőmérséklet, a fagyzugos szűk völgyek, az uralkodó széliránynak kitett meredek gerincek stb., itt is a középhegységeinkre jellemző, hazánk átlagos éghajlatánál hűvösebb, csapadékosabb hegyvidéki klímát eredményezik. A Börzsöny sajátos domborzati viszonyaiból és elhelyezkedéséből eredően mindemellett csak e területre vonatkoztatható, jellegzetes mezoklimatikus paraméterekkel is rendelkezik. A hegyvidék zártságából, a fotoszintetizáló, nagy kiterjedésű erdőtakaró mezoklímára gyakorolt hőelvonó-hűtő hatásából, a domborzati viszonyokból, a tszf. magasságból eredően, a terület éves átlaghőmérséklete 8-9 C°, de a Csóványos térségében ez csak 6-6.5 C°. A hegység a környező jelentősen alacsonyabb átlagmagasságú térszínekből szigetszerűen, hirtelen emelkedik ki. Nyugati-gerince és a 12 km-es főgerinc vonulat, az ÉNy-i uralkodó szélirányra nagyjából merőlegesen helyezkedik el, így a nyugati irányítású, labilis, páratelt atlanti légtömegek útjában emelkedik. Az orografikus (domborzati) okokból magasba kényszerített nagy nedvességtartalmú légtömegek nyomán a hegység csapadékviszonyai a hazai átlagtól (kb. 600 mm) - pozitív irányban - jelentősen eltérnek. A nyugati peremterületek éves átlaga 6-700 mm körül mozog, de központi területein átlagosan 8-900 mm csapadék hullik. Egyes mediterrán ciklonokban gazdagabb években ez az érték az 1000 mm-t is megközelítheti a Csóványos-Nagy-Hideg-hegy térségében. A lehulló éves csapadékmennyiség területi megoszlása nem egyenletes. Pl. a Magas-Börzsöny kiugró értékeivel szemben, a Nógrádi-medence felé néző keleti, hegylábi tájak évi átlaga 550-600 mm körül mozog. Megfelelő időjárási helyzetben, a nyári konvektív (feláramló) csapadék (záporok-zivatarok) kialakulásában, számuk gyakoriságában fontos szerepet játszik a hegységet borító zárt erdőtakaró folyamatos vízgőz párologtatása. Ezért gyakori jelenség a Börzsönyben, hogy a ragyogó tisztán induló reggel után, a déli órákra már égbetörő gomolyfelhők képződnek a főgerinc felett. Az éves csapadékmennyiség jelentős hányada a téli időszakban szilárd formában hullik le. Az erdők vízháztartásában rendkívül fontos szerepe van a téli hótakarónak. A korábbi téli időszakok egyenletesnek mondható időjárási paraméterei (hóvastagság, havas napok száma, fagyos napok száma, téli napok száma stb.) ma már jelentősen átalakulóban vannak.Elsősorban a kiegyensúlyozatlanság, a dinamikus, gyors időjárás változások következtében, az egyes évek téli körülményei jelentősen eltérhetnek egymástól. Gyakoriak lettek a 500-550 m tszf. magasságban gyorsan lehulló és megmaradó nagy mennyiségű havak, a vegyes halmazállapotú csapadékok (havaseső, vizes hó, ónos eső, jeges eső, graupel), a gyorsan betörő hóolvadások, vagy a tartósan enyhe időszakokat követő hidegbetörések. Ezek mind jelentős klimatikus terhelést rónak az erdőállományra (pl. jég- és hótörések, széltörések, talajcsuszamlások stb.).
Vízrajz  A hegyvidékre hulló viszonylag bőségesnek tekinthető csapadékmennyiségnek köszönhetően, a Börzsöny általános vízviszonyai alapvetően kielégítőnek mondhatóak. A terület vízrajzi (hidrogeográfiai) centruma a legmagasabbra kiemelkedő Csóványos tömbje, ahová a legjelentősebb vízhozamú és hossszúságú patakok és völgyeik (pl. Kemence-patak, Fekete-patak, Szén-patak) hátravágódnak. A hegység felszíni vízfolyásai a vulkanikus földtani adottságok és az ezzel járó tagolt felszín nyomán, általában rövidek és kis vízhozamúak. Ráadásul az országos szinten is jelentős arányú erdőborítottság miatt az éves csapadékösszeg , majd 60 %-át elpárologtatja az erdő. A vízfolyások nagy része nem a szép számmal előforduló, de nagy részt rendkívül ingadozó és csekély vízhozamú résvízforrásokból, hanem a hóolvadásból, a tartósabb időintervallumú esőzések, nyári heves záporok, zivatarok csapadékából táplálkozik. A patakok gyors és gyakran látványos vízszintváltozásai a vulkanikus eredetű kőzetek - töredezettségük ellenére - csekély vízáteresztő képességéből adódik. A karsztos mészkőhegységekkel ellentétben a lehulló csapadék nagy része nem szivárog el az anyakőzet mélyebb részeibe. A hegység leghosszabb és legnagyobb vízhozamú állandó vízfolyása a Kemence-patak, (neve a szláv "kamenica" szóból ered és "köves medrűt" jelent) a Csóványos keleti oldalába vágódott völgyfőben felfakadó források vízéből születik. A patak hoszza 25.6 km, teljes vízgyüjtő területe 107 km2, átlagos vízhozama 294 l/sec. A hegység geológiai adottságainak is köszönhetően, összesen 427 természetesen feltörő forrást tartanak nyilván a kataszterek. Ebből mintegy 350 mondaható jelentősebb vízhozammal rendelkezőnek. Ezeket három fő típusba sorolhatjuk: a hegylábi területek üledékes kőzeteiből feltörő talajvízforrások, a hegységperem lealacsonyodó oldalain kibukkanó rétegforrások, és a hegység belsejében található résvízforrások. (Ez utóbbi típus a Börzsöny egyik kiemelt természeti értéke, melynek teljes körű felmérését és adatbázisba illesztését Társaságunk jelenleg is végzi.) Az állandó résvízforrások közül mintegy 40 forrás 600 m tszf.-i magasságban fakad, míg a legmagasabban fekvő forrást a Csóványos keleti oldalában, 850-900 méterrel a tengerszint felett találjuk. A hegyvidéken nincsenek természetes eredetű nagyobb állóvizek. A belső területekről kilépő patakokat a lankásodó hegylábfelszínek kisebb esésű völgyeiben, néhány településen mesterséges gátakkal zárták el, így alakítva ki különböző funkciók ellátására szolgáló duzzasztott, mesterséges tavakat. A néhány természetes eredetű, kisebb léptékű állóvíz közül - a nagyobb hóolvadások és csapadékosabb periódusok idején - a lefolyástalan területeken megjelenő időszakos tavakat érdemes megemlíteni. Ilyen található pl. a Só-hegy és a Nagy-Sas-hegy közötti nyeregben, a Nagy-réten. Emellett fontos, de antropogén eredetű vizes élőhelyet jelentenek a világháborús cselekmények nyomán kialakult ún. "bombatölcsérek" is.
A Börzsöny élővilága  A Börzsöny hegység nagy része a hivatalos növényföldrajzi besorolás alapján - a Cserháttal és a Gödöllői-dombvidékkel együtt - a Pannóniai flóratartomány Északi-középhegységi flóravidékének, nógrádi flórajárásába (Neogradense) tartozik. Azonban a Dél-Börzsönyben (kb. Törökmező térségében) fontos flóraválasztó határ húzódik, mely egyben a hegység déli felét már a Dunántúli-középhegység flóravidékének, Dunazug flórajárásába sorolja. A felsorolt tájak közül a Börzsöny emelkedik a legmagasabbra, így ennél és északi földrajzi helyzeténél fogva, a közeli rokonság jeleit a Kárpátok vonulatával e tájegység viseli leginkább magán. Emiatt növény- és állatvilága számos értékes, hazánkban másutt alig található ritkasággal dicsekedhet. Emellett mind a mai, mind nagyrészt a múltbéli körültekintő erdőgazdálkodásnak köszönhetően - az ország átlagos viszonyaival szemben - jónéhány helyen találhatók természetközeli állapotú, természetszerű, alig bolygatott erdőállományok. A hegység java része a Duna-Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi oltalma alatt áll, és egyben büszkeséggel mondhatjuk, hogy itt található hazánk egyik erdőrezervátuma is, a közel 400 hektáron elhelyezkedő Pogány-Rózsás csoport.A Központi-Börzsöny csúcsain és meredek oldalú gerincein kisebb arányban a magas középhegységekre jellemző montán bükkösöket, míg jelentősebb területi kitejedésben szubmontán bükkösöket találunk. A jégkorszak előtt is őshonos bükk az északi lejtőkön akár a 3-400 m tszf. magasságú hegylábakig is lehúzódik. A délies kitettségű oldalak hegylábain gyertyános-tölgyeseket, míg magasabban már gyertyános-bükkösöket találunk.A hőtöbblettel rendelkező és megfelelő talajadottságú részeken még a cseresek is felellik életfeltteleiket, míg a gyertyán a Magas-Börzsönyben általános elegyfaként csaknem mindenütt előfordul. Ezenkívül a mezo és mikroklimatikus hatásoktól, a talajtípusoktól függően megjelennek a sziklai bükkösök, a juharral kevert szurdokerdők és a kopárabb, sekélyebb termőrétegű helyeken a kőrisek és hársfafajok. Külön értéket jelentenek a beékelődő szilikát sziklagyepek is. A patakvölgyekben égerligetek találhatók, de ahol a vízviszonyok lehetővé teszik forráslápok és a patakmenti vegetációk fajai színesítik a társulások mozaikos világát. A bükkösök alatti zónában tölgyes erdőket találunk, amelynek uralkodó fafaja a kocsánytalan tölgy, melybe helyenként társulás szinten is nyomot hagyó mértékben elegyedik a gyertyán és a cser.A Dél-Börzsöny jellegezetes társulása az alig embermagasságú fákból álló, mégis idős korú ún. karszt-bokorerdő, amelyben az alacsony termetű molyhos tölgy és virágos kőris az alapvető állományalkotó fafaj.A fenti - korántsem teljesességre törekvő - felsorolású társulásokban számos védett, és országos viszonylatban is ritka lágyszárú növényfaj talál otthonra. Ezek közül kiemelkedő pl. a hazánkban csak két helyen élő havasi varázslófű, a kárpáti-pannon bennszülött magyar kőhúr, vagy a sziromlevelei helyett a  csészeleveleinek változatos színével „hódító" pirosló hunyor. E két utóbbi növény itt éri el elterjedésének (észak)nyugati határát. Ugyancsak kiemelkedő bennszülött ritkaság a Dél-Börzsönyben élő magyarföldi husáng is, amely a megközelíthetetlen sziklagyepek ernyős növénye. Az erdők koratavaszi ébredésekor jelennek meg - sokszor érzékszerveinket gyönyörködtető tömegben - a feltűnő, ma még a gyakorinak mondható geofiton fajok, mint a védett hóvirág vagy az illatos keltikék. A későbbiekben találkozhatunk itt a szintén védett, erősen mérgező apró cserjévé terebélyesedő farkasboroszlánnal vagy a sárga virágairól közismert kankalinokkal is. A nyári erdők érdekessége a szintén védett, nagy termetű, feltűnő - és nevéből adódóan - jellegzetes virágokat mutató turbánliliom. A nyár és ősz jellemző erdei növényei az orchideák, amelyek trópusi rokonaikkal ellentétben általában kis termetűek és a talajszinten találhatók. Leggyakoribb képviselőik a kosborok és a madársisakok. Az őszi gyepekben találhatók meg a tárnicsok, amelyek kék színárnyalata - e növények tudományos neve a gentiana révén - külön nevet kapott. Ez az enciánkék. A Szent-László tárnics és a kornis tárnics üdébb, míg a Börzsönyben csak egy helyen található osztrák vagy csinos tárnicska szárazabb gyepekben fordul elő. És természetesen nem feledkezhetünk el az ősz jellegzetes hirnökéről, a bolygatott hegyi rétek és kaszálók tömegesebben virító védett ékességéről, az őszi kikericsről sem. A természetközeli, változatos és sok helyütt zavartalannak mondható élőhelyek magukban hordozzák az állatvilág sokszínűségét is. Az ízeltlábúakat tekintve elsőként a nagy testű fajok, mint a színezetében is feltűnő, bükkösökhöz kötődő rovarok, mint a havasi cincér, vagy éppen a korhadó faanyagban bővelkedő tölgyeseket kedvelő szarvasbogár és orrszarvúbogár, illetőleg a nappali lepkék, mint az utakon gyakran elénk repülő nappali pávaszem vagy az irizáló szárnyú színjátszó lepke keltenek feltűnést.A peterakás szempontjából a zárt erdők alján élő keltikékhez, ám felnőtt életmódjában már a napfényes tisztásokhoz kötődő kis apolló-lepke országos hírű állománya él a Börzsönyben.A tiszta vízű, természetes állapotú hegyi patakok bioindikátora a kövi rák, amely rendkívül érzékeny a különböző vízszennyező anyagokra. Ugyancsak ilyen vizeket kedvel a fokozottan védett, kárpát-medencei bennszülött magyar márna. E halfaj tudományos nevében a híres természetkutató Petényi János Salamonnak állítottak emléket. Említést érdemelnek még a börzsönyi halfauna további jeles tagjai is, így a védett fürge cselle, fenékjáró küllő és kövicsík is.Életük egy része során szintén vízhez kötődnek a kétéltűek is, amelyek közül leginkább az erdei béka és nedves, esős időben mutatkozó, fekete bőrén sárga foltokat (valamint mérgező váladékot) viselő foltos szalamandra kerülhet elénk. A hüllők osztályát a tekintélyes méretűre megnövő erdei sikló, és a kígyókkal gyakorta összekevert lábatlan gyík képviseli.A hegység madárvilága szintén számos montán elemmel dicskedhet, melyek közül az egyik legnagyobb értéket az erdőgazdálkodás mikéntjét is jelző faj, a fokozottan védett  fehérhátú fakopáncs jelenti. Ez a harkály speciális életmódja és táplálkozása okán kötődik a természetes állapotokat mutató bükkösökhöz, de kedveli a korhadó fákban bővelkedő tölgyeseket is. Mindenennek alapján nem véletlen, hogy Magyarországon az egyik legerősebb állománya épp a Börzsönyben él.Tavasztól kezdve az énekesmadarak számos faja hirdeti jelenlétét a közönségesnek mondható erdei pintytől kezdve ritkábbnak mondható bajszos sármányon át a már csak igazi hozzáértők által észrevehető, rejtett életmódú kis légykapóig.Ha a hegyek felett ragadozómadat látunk keringeni, szinte biztos, hogy egerészölyvvel van dolgunk. Szerencsére ma még nem ritka a földi darázs- és méhfajok lépén élő darázsölyv sem. Az igazi féltett madárritkaságok, mint a parlagi sas, a kerecsen- és a vándorsólyom azonban már csak egy-két párban fészkelnek a Börzsöny területén, így távcsövünk látómezőjébe kerülésük csak a kivételes szerencsének köszönhető, csakúgy mint az erdőkben fontos ökológiai szerepet betöltő ragadozó emlősök közé sorolható hiúz és vadmacska megpillantása.A nagytestű emlősökkel való találkozás esélyét így legfőképp a vadászható vadfajok, azon belül is a nappali életmódú őz és muflon adja meg, mivel a legtöbb területen emberi jelenlét állandósulása okán a gímszarvas és a vaddisznó inkább éjszakai életmódra tért át. Ugyanakkor természetesen a koraőszi erdők nem nélkülözik a szarvasbőgés hangjainak felvonultatását sem, csakúgy mint a vad jelenlétének egyéb nyomait (túrások, fekvések, hullaték, stb.). A kisemlősök közül az erdei egerek mellett a bőregerek, azaz a denevérek érdemelnek feltétlen említést, hiszen a hazai fajok szinte mindegyike előfordul a hegységben vagy közvetlen környékén. Az erdős területeken természetesen elsősorban a barlanglakó és az odúlakó fajok előfordulásai és állományai számottevőek. E fajok körébe sorolható a fokozottan védett patkósdenevérek mellett a nagyfülű- és a csonkafülű denevér, valamint a pisze denevér is. Ugyanakkor mivel a vulkáni alapkőzet miatt a Börzsönyre nem jellemzők a barlangok, a denevérek téli szállásra az itteni csekély számú bányavágat mellett a közeli Naszály-hegy kiváló adottságú barlangjait használják.
|
